*Félve k
özelítette meg Liert akit láncokra függesztve bóbiskolt. Olyan védtelennek és büszkének is tűnt ahogy ott fellógatva kókadozott. Megpróbálkozott a megmosdatásával, ami nagyjából ment is. Szép lassan és óvatosan simította végig a dalnok tarkóját, nyakát, s a hasát, néha –néha a langyos vízbe mártotta a rongyát, s azon tűnödött, hogy hogyan volt képes ilyet tenni, egy ilyen férfivel, aki nem is ártott neki, s hamarost a halál várna reá. Halkan sóhajt. *
- Bárcsak tudnék tenni valamit… - Suttogja halkan. Ekkor megmozdul a férfi, ő elkapja a kezét a másikról, hátra ugrik s elejti a mosdató kendőjét is. Belenéz azokba a bámulatos smaragdszín íriszekbe, amely a fáradság és a gyengeség mellett is gyengéden pillant a lányra. *
- Mith… - megköszörüli a torkát, elég rég beszélt már és ezek az ujjá éledések meg viselték ,- Mit csinálsz? Hányszor… - elpillant az ajtó irányába,- Hányszor öltetek meg? Mit akartok tőlem?
*Túl sok kérdés, de pillanatnyilag a lány tűnik a legsebezhetőbbnek azok után, hogy látszódik a szemeiben a mélységes bűntudat azért amit Lierrel tett, becsapta, csapdába csalta, aztán az a sötételf nő meg megkínozta a jelek szerint többször is. *
- A medaliont akarja, hallhatatlan akar lenni, bár tudod, így is hallhatatlan, mivel sötételf, de…tudod. A halálos sebek… Rajtad csak tesztelte , hogy igaz-e de meg akarja kaparintani… Minden áron.
- Hmm…- hallatszott a mély bariton. elgondolkodó hangja Hosszasan nézte a huri tekintetét, ezúttal a mentális pajzson keresztül, amelyet a lány abban a minutumban leengedett amint megérezte Lier, határozott, mégis gyengéd érintését a fejében. Rövid vizsgálódás után, végül így szól. – Menj, keresd meg az itteni elf közösség atyját. S mondd el neki ezt.:
A hallottak után bólint, s elindul, épp hogy befordul a sarkon, máris hallatszik az ételhordó szolga hangja, megvárja, hogy távozzon s ezúttal egy szó nélkül megy el a dalnok zárt ajtaja mögött.
~ Azt hiszem, megtaláltam azt, aki ki tud innen menteni engem… S azok a szemek… Mintha a világ fájdalma lenne beléjük írva.~
Ha tudná a lány, hogy nem egy élet fájdalmát élte már meg eddig, s ez is csak egynek tűnik a sok közül… S mindegyikben ott van az ártatlan megvédeni való lány, aki kész neki adni a testét s a lelkét. Mintha az-az egyetlen lélek újra s újra megtalálná őt, az ő Erianaja testesülne meg időnként előtte, más –más arcban és testben…
Mariana eközben elkészült a napi munkájával, a lopakodást tanulta a sötét szobában, s a tőrvetést az udvarban. A legnehezebb a sötétkamrás gyakorlás, ha rossz helyre lép, akkor meginog a talpa alatt a padló, jelezve a kint figyelő mesternek, hogy hányszor vétett, s annyiszor kell több időt töltenie odabent, ahányszor vétett, egy rossz lépés plusz egy óra gyakorlás. Eleinte mindig heteket töltött a szobában.
Ám most egy fél nap is elég volt, arra, hogy gyakoroljon, alig vétett valamit. A tőrvetést pedig szerette, már csak harcolnia kell meg tanulni vele.
A gyakorlások után lefürdött, és elindult a szabadidejét eltölteni. Ez volt az – az idő amikor megejthette a sétát az elfek ligetébe.
Hatalmas város különböző negyedekkel, mind közül ez volt a legnyugodtabb, és legbiztonságosabbnak tűnő. Marcona őrök vigyázták minden lépését az óvatlanoknak. Közelebbről láthatták csak, hogy ezek bizony fél-elfek. A negyed egyenruháját viselték mind, a sikátorokat őrizték, és az ivók környékét.
A ligetet felesleges volt őrizni, ott nem volt rendbontó sosem. Érezték a hely védőszellemét, a fák lelkét. Egyfajta szentély is volt az avatottabbak szemében.
Ide akart először betérni Mariana, hogy megnyugodjon, s elkezdje átgondolni a történteket. *
