*A halál tréfás istene úgy tűnik, most a mókát élvezi leginkább, bár megkedvelte ezt az embert néha szórakozhat is rajta nem? De igen, így van ez most is ott fekszik a hideg macskaköves szénás kis folyosón, a lova már majdnem kirúgta a karám ajtaját.  Idomított állat s nem hiába származik a lovas népektől a férfi, így kialakult köztük egyfajta kötelék. Érzi, hogy bajban van a gazdája. 

Valaki felnyalábolja a testet ezalatt Lier lova mintha megnyugodott volna. Hosszúkás hófehér kezek, aranyszínű hajfonat hullik a mozdulatlan arcra. *

- Meg él, nem túloztuk el? – hallatszik az aggodalmaskodó fiatal hang. –

- Nem gyermekem, a medál megvédi legalább is a beszámolók szerint… - bosszús sóhaj hallatszik. -  Csak a lovával kellene kezdeni valamit… hozzuk magunkkal…

- Nem mester, inkább hagyjuk itt…

*Látszik a lányon, hogy nem akaródzik neki bemenni az állatért még akkor is ha bűvigével lenyugtatta a mestere az állatot. Ő még nem képes erre. Idővel majd meg fogja tenni, de az még messze, van.

A lóval majd később foglalkoznak, előbb a kalandozóval van dolguk.  Eltűnnek ketten az éjszakában, fekete körvonalaik látszanak csak a sikátorokban…

Fiatal leopárd kölyök marcangolja a szolgáló testét, a forró vasíz terjeng a szájában, amelytől csak jobban megtébolyul az inak és a csontok reccsennek az éles állkapcsok alatt, a jáde íriszek macskaszerűvé szűkültek a kezei karmokban ízesültek, hatalmas szőrős állat lett belőle. Hogy miért bünteti őket az anyja istene? Mert a nő eltávolodott tőlük, s bár hiába tért vissza s lett belőle ismét hívő, a gyereke sínylette meg a legjobban, bármikor tudattalanul a szolgálatába állíthatja a gyereket az idők végezetéig is amíg akarja.

Akkor állt csak meg amikor az anyja s az apja esett az útjába akik magatehetetlenül nézték a tombolást és a  mérhetetlen orgiát amelyet percek alatt véghez vitt az ifjú. Az értelem apró szikrája még felcsillant a gyerek agyában, rohant ameddig bírta és érezte hogy kell. Attól a pillanattól fogva tudattalan bábként teljesítette az istennő feladatait, tombolt, rombolt büntette azokat akik nem hittek az ő drága macska istennőjükben.

Egy nap tébolyultan rontott egy megszentelt földre, fájdalomtól vonaglott az átváltozás elérte, amely havonta egy hétig rá tört, épp most változott vissza emberi mivoltába, fájdalmas volt, szívszaggató. Egy elf pengetáncos volt mindennek a szemtanúja. Meztelenül, magatehetetlenül feküdt a puha fűben. Ott kezdődött az új élete. Kitanulta a művészetet az elfektől, ott lett belőle igazi bárd. A kardforgató tudását pedig kifényesítették az elfek. Hónapokat töltött náluk, valami földöntúli varázsnak köszönhetően, míg állat volt uralták az érzékeit, ilyenkor többen vigyáztak rá, vadászni is elkísérték, esetlen próbálkozásain mulattak, de egyre fejlődött, már nem féktelenül vadászott és ölt. Tudatosan választotta ki a vadakat. Még társat is talált magának Eriana személyében.  Gyönyörű kék szemek , barna haj , kecses test. Versekbe illő ajkak és a mandula vágású szemek.

- Mester, biztos nem halt meg?  Olyan gyenge és alig lélegzik, csak verítékezik. Bele is halhat a méregbe…  – aggodalmaskodik a lány, aki hurinak adta ki magát a fogadóban.  –

- Csodák még vannak… - jegyzi meg csendben a férfi. – Minden a főnöktől függ.

*Visszasüpped az álmokba Lier csak halványan érzékeli, hogy a csuklójánál fogva lógatják fel s a háta a hideg köveket éri. Azt is csak sejti, alig-alig hogy fegyvertelen és csak ő van itt egyedül fogolyként.*